Községünk folyamatosan gazdagodik újonnan érkezőkkel. Ha valaki követni próbálja
az egyes falurészek változását meg lehet, hogy beleszédül a szaporodó házszámokba. Egy
ilyen növekvő közösségnél könnyedén bekövetkezhet az, hogy kicsit közömbösebbek leszünk
az újabb és újabb falus társak iránt. Én mégis úgy hiszem, hogy a következő írás érdekelni
fog minden itt lakót. Az új szentléleki plébánossal, Farkas Alajossal beszélgettem. Szóba
került gyermekkora, fiatal tanuló évei, és hivatásának kiválasztása; ahogy megszilárdult
benne a gondolat, hogy a választott úton elinduljon.

Farkas Alajosban gyermekként megérett az elhatározás, hogy a gyulafehérvári ’kántor
képző’ iskolába szeretne járni. Biztató gondolat volt számára, hogy amikor befejezi a
tanulmányait, már lesz egy tanult szakmája, amelyben el tud helyezkedni. Rákérdeztem arra
az első pillanatra, amikor világosan látta maga előtt azt, hogy az életét a papi hivatásnak
szenteli. Ahogy fogalmazott válaszában, irigyli azokat az embereket, akiket olyan hirtelen
megcsap az elhatározás, hogy márpedig pap lesz, és eldönti egy szép júniusi napon, amelyet
az élete során akármikor pontosan fel tud idézni. Nála a döntés nem egy mozzanat volt,
hosszan, lassan érett meg. Formálta magában a gondolatot, és csendesen ízlelgette addig,
amíg természetesnek hatott.
Gyulafehérváron fokozatosan került közelebb az egyházi élet mindennapjaihoz. Tanult
orgonán játszani, énekelni, társaival részt vett a miséken a gyulafehérvári székesegyházban.
És nap mint nap látta a teológusokat; nem voltak elkülönülve, együtt ettek és egy épületben
tanultak. Ahogy közeledett az érettségi, úgy látta, mind jobban és jobban maga előtt, hogy a
kántorképzés záróvizsgáját ugyan leteszi, de ha minden sikeres lesz, akkor neki a kántori
képesítést igazoló papírra nem lesz szüksége. Készen állt arra, hogy papnak készüljön?
Alajos atya úgy mondja, arra állt készen, hogy neki fogjon. Mint ahogy nem lehet egy ember
soha készen teljesen semmire ebben a földi életben. Ahogy benne a döntés is lassan fejlődött
ki, úgy az az érzés is, hogy készen áll, számára nem egyszeri pillanat, hanem egy folyamat.
Egy állandó készülés, önismeret, fejlődés. „Majd akkor leszünk készen, amikor Isten elé
állunk.” mondta.
A teológián aztán volt lehetősége készülni. Új környezet, új hatások, új lehetőségek,
hogy hitében erősödjön. Mert az embert a kétely is meg tudja erősíteni hitében, ha Isteni
próbatételként tekint rá. Mélyen érintette, amikor az első évfolyamtársa abbahagyta a
teológiát. Mintha két teljesen különálló úton indulna el egyszerre, még ha csak gondolatban
is. Egyrészt a távozó nyomában maradt gondolatok megpróbálják az embert. Másrészt a
készülés, a tanulás nem marad abba, hiszen a majdani hivatás sem olyan, hogy majd ha kell,
egy ideig szabadságra megy, és nem lesz pap egy-két hetet.
A mai napig szeretettel emlékszik vissza gyakorlati évre. Szombatfalván kezdte meg,
majd Gyergyószentmiklóson folytatta. László Attila, a szombatfalvi plébános, beavatta,
munkatársaként kezelte. Ott átlátta, hogy a pap hivatása nem csupán a misézés, keresztelés,
lakodalmak és temetések körforgásából áll, hanem az állandó jelenlétből is a közösség
életében. A Gyergyó-i Szent Miklós plébániára került a gyakorlati év második felében. A
nagy, mozgalmas közösségben egészen más ingerek, impulzusok érték. Visszakerülve a
teológia szakra, az utolsó két évében az itt szerzett benyomások is segítették, hogy a
szenteléskor készen álljon testben és lélekben a rá váró feladatra. Amennyire akárki készen
állhat az Út egy kiemelt pillanatában arra, hogy folytassa, és haladjon tovább.
Úgy érezhetik, hogy az önismétlés hibájába estem az írásban, amikor a fejlődés, a
készülődés állandóságát említem meg, immár sokadszorra. Meglehet, nem tévednek. Ebben a
beszélgetésben számomra az egyik megkapó gondolat a lelki, szellemi készülés, mint véget
nem érő állandó folyamat volt. Könnyű szóval tudjuk mondani, hogy valamire készen állunk,
azonban az élet nem áll meg, nekünk pedig haladni kell tovább, addig, amíg a Teremtő előtt
valóban megállhatunk, és ő megítéli majd, hogy mennyire is lettünk készen. Ez volt, az egyik
gondolat, amit továbbviszek magammal, de nem az egyetlen.

Felszentelés után Alajos atya Barótra került. Akkor érezte igazán át, hogy akárhova
megy, akármit mond, ő pap. Papként kell a közösségbe beilleszkedni. És most van egy
előjárója, akinek az elképzeléseit ő kell segítse. A búzaszem, ha nem hal el, akkor nem hoz
termést, idézte a Szentírást. Ő is megtapasztalta a tanítás valóságát, amikor hagynia kellett a
saját ötleteit elhalni a közösség érdekében, hogy majd öröme teljen a közösség virágzásában.
Barótról Kézdivásárhelyre helyezték, egy nagyobb munkaközösségben volt, sok pap is
látogatta a plébániát, mivel főesperesség is volt egyben. Velük, amikor tehette elbeszélgetett,
és ezekből az eszmecserékből nagyon sokat tanult, minden beszélgetés után gazdagabbnak
érezte magát. Jobban felkészült, hogy maradjak a beszélgetés vezérgondolatánál. Ahogy
Gyergyó is más volt mint Szombatfalva, úgy Kézdivásárhelyen is másképpen volt jó, mint
Baróton. Az olyan típusú minősítés, ami egyiket a másik fölé helyezi, számára nem felel meg
a valóságnak. Másképpen szép, de mindegyik a hasznára volt, felkészültebb lett.
Amikor megtudta, hogy ide helyezik, először nem is akarta elhinni; kitüntetés egy ilyen erős
egyházközségben szolgálatot teljesíteni, mondta. Az első szentmise végén egy kis
összejövetel is volt a plébánia udvarán. Természetes, hogy az emberek érdeklődtek felőle,
meg akarták tudni, hogy ki is ő, hogy mire számíthatnak - kissé profánul fogalmazva. Alajos
atya e ponton kiemelte, hogy a kíváncsiságon át is érezte, hogy nyitott közösség fogadta.
Bízik benne, hogy a lelkesedésből, ha vesztődik is az idők folyamán valamennyi, ez a pártoló,
pozitív hozzáállás megmarad a közösség részéről. Ő igyekezni fog ennek megfelelni. Látja,
tapasztalja, hogy Ilyés Zsolt atya szerves részét képezte a közösségnek, sok programot
szervezett felnőtteknek, gyermekeknek nagy projektekben vett részt aktívan. Az új helybe
beleérezni mindig komoly feladat, főleg ilyen módon, hogy nem elindítania kell valamit,
hanem a meglévőhöz úgy odaállni, hogy az tudjon tovább gördülni. Nem előre átgondolt
prioritásokkal érkezett, úgy gondolta, hogy majd látni fogja, hogy mi a fontosabb, mit kell
már az első naptól tennie, szerveznie. A közösségben vannak már létező, futó programok,
amik nem állhatnak le.
A ministráns tábor volt az egyik első teendő, ami fogadta, és amelyet sikerült
megtartani. Egy másik kezdeményezés az elsőáldozóknak és a szüleiknek szerveződő családi
tábor, amely ugyan elmaradt a sok visszamondás miatt, de szeretné húsvét utánra újból
megszervezni. A közösségi ház építését is folytatni kell. Leginkább a hittanórák megtartása,
ami aktuális, a bérmálkozókkal is fel szeretné venni a kapcsolatot. Kapott megkeresést
imacsoportoktól is. Mind-mind létező, működő dolgok, amelyek őt kívánják fontos
szerepben. Szerencsére az egyháztanácsosok is rendkívül segítőkészek, és sok vesződségtől
megkímélik néhány szóval, hasznos tanáccsal. Ezzel jár egy új közösség megismerése,
mondta. És még nem említettük a templomi az egyházi feladatokat, ezek külön is teljes
embert és odaadást igényelnek. Dús a jelen, ebben maradtunk. A felsorolásban nem panasz
érződött ki, sőt még csak nem is fáradtság. Alajos atya úgy idézte fel feladatait, hogy
érződött, nem szeretne semmit elhanyagolni, vagy elfelejteni. A közösség igényei, és az
egyházi intelmek szerint állítja fel a sorrendet a rengeteg teendő között. Én úgy hiszem, hogy
a nagy felkészülést nálunk eredményesen tudja folytatni, nekünk is sokat segíthet, hogy majd
a végén mi is készen legyünk. Már amennyire készen lehetünk a saját mércénkkel nézve.